Chapter 1 - One ordinary day or not?

Sziasztok!
Itt az első fejezet! Sajnálom, hogy ez nem lett nagyon izgalmas, de megígérem, hogy a többi rész jobb lesz! Kibővítve ám változás nem sok van!
Jó olvasást!



Az órám kattogására keltem. Szerda van. Gyorsan lenyomtam a gombot, hogy minél hamarabb elhallgasson a hang.
Kikászálódtam az ágyból és a fürdőbe siettem. Lezuhanyoztam, megmostam a fogam, hajam megfésültem és befontam, majd kontyba kötöttem. Soha nem szerettem kiengedve hordani a hajam, mert mindig idegesített gördeszkázás közben, hogy az arcomba csapja a szél. Inkább maradtam a jól bevált kontynál. De mostanában, egyre nagyobb és a konty csak fonás után hozható létre.
Átsétáltam a gardróbba és felvettem egy farmert, tornacipőt és fehér pólót, afelé pedig egy sima egyszerű fekete felsőt. Soha nem követtem a divatot. Nem is nagyon érdekelt.
Felkaptam a táskám az asztalomról és lesiettem a lépcsőn. Nagy házban élek, mi tagadás. Ketten élünk itt anyuval. Apukámat egész életemben nem ismertem, és akárhányszor kérdeztem anyut felőle, mindig terelte a szót. Testvérem sincs, szóval ha Billy nem lenne, akkor halálra unnám magam. Billy a legjobb barátom. Na jó, talán nekem egy kicsit többet jelent, mint barát, de ezt soha nem vallanám be neki!
Meglepetésemre anya még itthon volt. A konyhában ült és kávét ivott. Világosbarna haja hátul feltűzve, szoknya kosztümöt, fekete magas sarkút viselt. Szemét szépen kihúzta tussal és fekete fülbevalót rakott a fülébe. 37 éves létére nagyon csinos, és egyáltalán nem látszanak rajta az öregedés nyomai.

-          Szerbusz, kincsem! – felnézett rám, majd végigmért. Semleges arccal nézett vissza a poharába. Néha úgy érzem, hogy nem ilyen lányra vágyik, hanem olyanra aki mindig kikeni magát, mini ruhákba jár, és mutatkozhat vele nyilvánosan. Ám én egyik kategóriába sem tartozom…

-          Szia, Anya. Örülök, hogy még itthon talállak, ugyanis alá kellene írnod a Párizsi papírokat! – toltam elé egy fekete mappát.

-          Rendben! Csak adj egy tollat! – mondta, és maga elé húzta a mappát. Lassan szétszedte, majd előkereste a papírokat. Nagy nehezen kiszedtem a táskámból a tollat és átnyújtottam neki. A hűtő fele vettem az irányt. Egy gyümölcsléc dobozzal a jobb kezemben, pohárral a bal kezemben ültem le a székre. Kinyitottam a papírflakont és öntöttem magamnak a narancssárga innivalóból.

-          Kész is! A csekket beleraktam! – tolta vissza a mappát.

-          Köszönöm! És mondd csak, hogy, hogy még itthon vagy? – kérdeztem, majd kortyoltam egyet az italomból. Anya ügyvéd, ezért nagyon sokat dolgozik, és szinte alig látom. L.A. egyik legjobbjának számít, így szabadságon se sokszor van, tehát úgy is lehet mondani, hogy szülői felügyelet nélkül nőttem fel. Persze Billy a szüleim helyett is vigyázott rám.

-          Ma csak nyolcra kell bemennem. – mondta.

-          Ez nagyon jó, de már elmúlt nyolc. – mondtam összeráncolt szemöldökkel.

-          Ohh..ez nem lehet igaz! Rohanok! – ugrott fel hirtelen a mellettem lévő bárszékről.

-          Mikor jössz? – néztem felé. Össze-vissza rohangált a konyhába.

-          Soká! Lehet, hogy ma már alszol! Szia! – s elhagyta a házat. Nagyot sóhajtottam, majd beletörődve, hogy egyedül maradtam lecsuktam a szemem.

Ekkor megcsörrent a telefonom. A kijelző jelezte, hogy Billy hív. Gyorsan felvettem. A beszélgetés témája az volt, hogy Billy még nem készült el és, hogy várjak még pár percet.
Felálltam a pult elől és beraktam a gyümölcslevet a frigóba. A mappámat belegyömöszöltem a hátizsákomba és megindultam kifelé. Bezártam az ajtót és megpillantottam Billy Toyota Auris-át. Majdnem azt hittem, hogy az én autóm, csak az enyém bordó, az övé pedig fekete.
Nem igazán értettem, hogy mért olyan autót kért, mint az enyém hiszen az apjáé az egyik legjobb luxusautó cég. Bármikor kérnie kellett volna, de nem ő olyat akart mint azt enyém. Soha nem fogom megérteni a férfi logikát…
Megfogtam az ajtó kilincsét, és kinyitottam az ajtót. Billy, mint mindig elképesztően jól nézett ki. Haja lazán összekócolva, mintha mindig így álna.

-          Szia, Sel. – köszönt, majd indította a kocsit. Kb. egy éve járunk autóval. Azelőtt mindig gördeszkával mentünk, legyen bármi az úti cél. De azóta eltelt egy esztendő és kinőttünk a gördeszkából. Nem mondom, hogy ha tehetjük, nem megyünk egy kört, de én közeledve a 18-hoz, Billy pedig betöltvén azt, már nem tűnik olyan jó szórakozásnak, mint évekkel ezelőtt.

-          Szia. Várod már a délutánt? – kérdeztem. Délután foci válogató lesz az új tanév tiszteletére, ami már kb. 2 hete tart. De e két hét alatt oly sok dolog történt velünk, célzok arra, hogy Billy bejutott az iskola legjobb 10 focistája közé, és arra, hogy Kirsten már a ruhámra borította az ebédjét. Éljen az iskola.

-          Igen. Szerinted nem lesz baj?

-          Jaj, ugyan mér lenne? Hiszen fantasztikus vagy, és ha téged nem vesznek fel, akkor senkit. – válaszomra csak mosolygott,  s beparkolt az iskola parkolójába.

-          Köszönöm, hogy ezt mondod, de ettől még nem vagyok nyugodt. Nagyon sokat edzettem ezért, és ha ebben az évben nem sikerül, akkor jövőre nem jelentkezek. – monda és kiszállt az autóból.  

- Ne beszélj butaságokat! Hiszen jobban imádod a focit, mint bármi mást! – mentem utána.

- Azért nem mindennél… - rám nézett, én pedig forgatni kezdtem a barna szemem.

Bementünk az épületbe és velünk szembe jött a Menő Menet. A Menő Menet tagjai: Kirsten Morrow, a fődíva, az iskola hercegkisasszonya; és a csatlósa, Anne.
Utáltam mindkettőjüket. Szerintük csak azért érdemes gimibe jönni, hogy kifutósat játszanak a folyosókon. Kétségtelenül ők uralják az iskolát. A diákok fele minden kívánságukat teljesítik és elhalmozzák ajándékokkal a Menő Menethez csatlakozó focicsapat tagjait.
A diákok másik fele igyekszik őket elkerülni és várnak a megfelelő pillanatra mikor egyszer kiállhatnak magukért. Ám ki lenne az a hülye aki Kirsten ellen kimerne állni bármibe is?!
- Szerbusz Billy! – állt meg előttünk a hercegkisasszony, s szokását megtartván, nekem ismét nem köszönt. – Hallottam, hogy jössz a fociválogatóra. Ott leszek én is. Szurkolok neked. És tudod, hogy hol ülünk. Ebédnél odaülhetnél. Egyedül. – s rám nézett.
- Ohh..kedves vagy, hogy észre vettél – mondtam gúnosan.
- Ne bízd el magad! Csak szeretném a tudtodra adni, hogy ha esetleg jelentkeznél az iskolai énekversenyre semmi esélyed lenne, szerény természetemmel szemben.
- Hagyd őt békén! És nem eszem veletek. – mondta idegesen Billy. Nem értettem soha, hogy mért lesz ideges, ha elkezdenek szekálni. Mindig megvéd, és soha nem hagyja, hogy én intézzem el. Néha attól félek, hogy azt hiszi, hogy nem tudom magam megvédeni...
- Nyugi, csak mondtam! De ha meggondolnád magad, tudod, hogy hol találsz meg! – s eltopogott Anne-val.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben a szekrényeink felé indultunk.
- Persze, mért ne lennék? Megszoktam. De azt még mindig nem értem, hogy mért nem hagyod, hogy megvédjem magam. – s kinyitottam a szürke, hosszú szekrényt.
- Kész a töri házid? – terelte a szót. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe a cuccomat és elővettem a történelem felszerelést és ránéztem.
- Mért tereled a szót? – kérdeztem
- Nem terelem! – mondta, a szekrényébe kutatott, rám se nézett.
- Oh, dehogynem! – s becsaptam teljes erőmből az ajtót, mire felkapta a fejét, de már csak a távolodó alakomat látta.
A történelem terembe érve nagyon mérges lettem. Állításom, miszerint szerinte nem tudom megvédeni magam, beigazolódott.
Leültem a helyemre, és fel sem álltam onnan óra végiig. Siettem matek órára. Csengő előtt fél perccel értem be,  s rajtam és a tanáron kívül, mindenki ott volt. Leültem a leghátsó padba és kinyitottam a füzetem. Billy hátrafordult hozzám és csak annyit kérdezett:

-          Haragszol? – belenéztem a két gyönyörű sötétbarna szemébe, amivel úgy megtud igézni.

Nemet intettem. Minden haragom elszállt mikor a szemébe nézem. Azt hiszem, hogy ez a szerelem.
Óráról kifele jövet Billy az iskolai énekversenyről faggatott.

-          Na ne már! Mért nem jelentkezel? Hisz olyan szép hangod van?

-          Ezt honnan veszed? Mikor hallottál utoljára énekelni? – kérdeztem tőle, teljesen jogosan. Hisz mikor utoljára nyilvánosan énekeltem ötödik volt. S azóta sok víz lefolyt már.

-          Régen! Épp ezért itt az ideje – nyaggatott tovább.

-          Billy! NEM. FOGOK. JELETKEZNI. – mondtam neki minden szót kihangsúlyozva. Berobogtam ének órára, őt a folyosó hagyva. Ének óráknak ha engem kérdeztek semmi értelme. A tanár magyaráz az elméletről és felvág a tökéletes hangjával, és minden óra elején megengedi, hogy mi is énekeljünk pár percig. Nekem nem volt ellenvetésem az ellen, hogy ne kelljen énekelni, hisz jobb ha csukva marad a szám.

Mrs. Bee beérkezett az órára. Feltette a szokványos kérdését: Ki akar énekelni, egyedül.
Természetesen Kirsten volt az egyedüli jelentkező. A tanárnő hagyta, hogy énekeljen, bár látszott a csalódottság az arcán, mert senki más nem jelentkezett.
Mikor véget ért a Fearless című szám Kristen elégedetten nézett körbe, és várta, hogy tapsolni kezdjünk, ám a terembe csend volt. A tanárnő a kínos pillanatot megszakította azzal, hogy Kirsten-nek tuti ott a helye az énekversenyen, elkezdte firkálni a füzetét.

Elérkezett az ebéd idő. A legjobb haverommal beálltunk a büfébe vezető sorba. Kirsten épp eltotyogott a salátával megpakolt tálcával a menők asztalához. Kértünk két kávét, fizettünk, s épp indulni készültünk, mikor Kirsten jött nekem. Mondanom se kell a háromnegyed doboz kávé rá borult. Hirtelen megállt a levegő a menzán. Minden szem ránk szegeződött.

-          Úristen! Mit csináltál? Jól vagy összerakva? – kérdezte nyávogva.

-          Igazad van, bocsánat! Az egészet rád kellett volna borítanom. – s a maradéknyi kávét is a ruhájára borítottam. Visszakapta a múltkori incidenst.

A pult melletti szemetesbe belehajítottam a dobozt, s indítottam a mosdóba kezet mosni. Ahogy haladtam kifele a menzából a hátam mögött hallottam a fütyülést, tapsot és nevetést. Mosolyogva léptem be a női mosdóba. Billy jött utánam, s nem állította meg a”Női mosdó” felirat.
- Hát ez óriási volt! – s csakúgy csillogott a szeme.
- Köszönöm! Kikívánkozott. – s szárazra töröltem a megmosott kezeimet.
- Van neked egy meglepetésem. Bár a Nap Meglepetése címet már elnyerted, de a második hely még lehet az enyém. – mondta és kivett egy borítékot a zsebéből.
- Mi ez? – kérdeztem, miközben elvettem tőle.
- Nyisd ki és megtudod! – hangja izgatottsággal volt teli.
Kinyitottam a gondosan összeragasztott borítékot és kivettem belőle kettő Katherine Moning koncertjegyet.
Felsikoltottam.

-          Szentséges! Hogy szerezted? – kérdeztem, s a nyakába ugrottam.

-          Apámnál vásárolta az új autóját és mivel megvolt elégedve a termékkel, kapott egy kis ajándékot. De mondok jobbat! Nem csak a holnap esti koncertre van jegyem! Mindegyikre, kivéve az utolsót, oda már nem lehet kapni. Minden jegyet eladtak, pontosan 250.000-et

-          Nem baj! A lényeg az, hogy elmegyünk! De várj csak! Te nem utálod a csajt? – álltam meg az ugrálásba.

-          Nem beszélhetnénk meg máshol, mert ez a női mosdó nagyon bizarr egy hely. – nézett rám reménykedően, mosolyogva bólintottam és kifele mentünk.

Elékezett a délután. Ami egyenlő a foci válogatóval. A lelátón ültem, nagy izgalommal. Előttem kettő sorral Kirsten és Anne foglalt helyet. A mini szerelésük ismét nagyon minire sikerült, ám nem zavartatták magukat. Kezükben tükör, hogy ellenőrízék a sminkük tökéletességét.
Néhányszor beszóltak az ebédlői incidens miatt, de nem foglalkoztam felük, mert a lényeg Billy volt, az, hogy bekerüljön.
A meccs elkezdődött. Két csapatra voltak osztva. Billy a gyengébbik csapatba került. Nem számított, hiszen egymás után lőtte be a gólokat az ellenfél kapujába. Fél kézzel, illetve lábbal megveri az iskola legjobbjait…
Le a kalappal.
A válogatónak vége volt. A fiúk elindultak az öltözőbe. Nem lehetett még tudni, hogy ki került be és ki nem, mert azt csak az öltözőbe lesz nyilvános.
A tornaterem előtti folyosón vártam. Felkaptam a fejem, mikor hangokat hallottam az öltöző felől. Billy közeledett. Odarohantam hozzá és mosolyogva felvontam a szemöldököm.
- Bent vagyok! – mondta, s átölelt.
- Látod én mondtam, mondtam.. – kántáltam, miközben a kocsihoz rángatott.
Talán nem mutatta nagyon ki, de tudtam, hogy örül….nagyon is.

*Billy szemszöge*
Este 11 múlt. Selena szobájában a földön feküdtem. Átgondoltam, hogy mi is történt ma: Sel ráborított egy egész doboz kávét Kirstenre és megúszta; felvettek a focicsapatba és holnap koncertre megyünk.
Hangokat hallottam az ágy felől. Sel volt az. Össze-vissza dobálta magát az ágyon, nehezen vette a levegőt, és nyűgös volt. Jól ismertem ezt. Minden hónapban minimum kétszer ezt csinálja. A szüleim szerint ez egy fontos trauma okozta jel. Talán az apja miatt, akit soha nem ismert. És csak néhány ember tudja kezelni és elmulasztani….köztük vagyok én is.
Felkeltem, lefeküdtem mellé az ágyba, miközben a haját simogattam és csitítottam. Felém fordul és ráfeküdt a melkhasamra. Sokszor aludt így, csak nem tudott róla. Imádtam mikor így aludt rajtam, mert éreztem minden apró szuszogását és mozgását.
Sokszor nem is aludtam mikor így aludt. Túlságosan lefoglalt, hogy csodálkozzak a szépségében.
Mindig is szerelmes voltam belé. Csak idő kellett, hogy bevalljam magamnak. Tudom, hogy nem tartja magát semminek, pedig több van benne, mint gondolná. De egyszer csak rájön. És ha segítség kell neki hozzá…hát itt vagyok! Most már csak a megfelelő pillanatot vártam, hogy elmondhassam neki, hogy ő az életem.
De mielőtt elmondanám, megkell, hogy bizonyosodjak arról, hogy ő is érez valami többet irántam…

*Selena szemszöge*
Reggel kellemes illatra keltem fel. Parfüm vagy dezodor. Esetleg mindkettő. Billy. Lassan kinyitottam a szemem és az említett személy az IPadomat nyomkodta. Elkezdtem mocorogni. Rám nézett. Szemünk találkozott. Még mielőtt elpirultam volna megszólaltam:

-          Hány óra van?

-          Csak 10.

-          Csak? Hogy lehet ilyen hamar? – kezdtem bele a játékba. Szeme ismét visszatért a képernyőre.

-          Igen, a hölgy ma nagyon korán kelt fel. Ajánlanám, hogy még aludjon egy kicsit. – mosolygott.

-          Igazán? Ha az úr mondja! – s a másik oldalamra fordultam és járni kezdett az agyam. Vajon milyen lesz a koncert? Ellátunk-e a színpadig?

Eljött az este. Felvettem kopott farmert, fehér vékonyabb felsőt, rá egy kabátot és egy sálat. KATT.
Bordó torna csukámat nagy nehezen felvettem és táskát kerestem, mikor megérkezett a szomszédom. 

            - Sel! Mi volt annak a dalnak a címe, amit délután játszottál gitáron?

            - Come back. Éneklés nélkül. – s előbújtam a gardróbból.  Kikönyörögte, hogy játszak el neki valamilyen számot a gitáron és megtettem. Énekelni már nem voltam hajlandó, több okból is: 1. Én írtam a dalt, neki. 2. Szerelmes dal. 3. nem énekelek.

-          Ja, igen! Imádtam! – mosolygott.

-          Aha! Nálad van a jegyed? – tereltem odébb a szót.

-          Igen! – mutatta fel a két ujja között az említett tárgyat.

Az autójába beülve beszélgetni kezdtünk:
- Mi a kedvenc számod, Billy? – fordultam felé.
- Honnan veszed, hogy van kedvencem? – villogtatta rám a tökéletes fogsorát.
- Tudom, hogy van! – néztem rá mosolyogva.
- Rendben, megadom magam. A kedvenc számom a More. Most boldog vagy? – elégedetten bólintottam, majd hátradőltem az ülésben. Szeretem mikor Billy vezet, mert a mellett, hogy iszonyú jól csinálja, szeretem nézni vezetés közben. Koncentrál, nyugodt és nem szekál. Ez egy ritka eset.



A koncerten hatalmas tömeg volt. Ennyi embert életembe nem láttam még. Minden második rajondónál tábla volt, valamilyen felirattal, Katherine-nek címezve.
Megkerestük a helyünket. Ekkor megszólalt a gyomrom.

-          Éhes vagyok! Elmegyek a büfébe! Kérsz valamit? – kérdeztem. Lassan felálltam felálltam a székől.

-          Nem kösz, de ne menjek veled? Nem fogsz eltévedni? – aggódott.

-          Nem, dehogy! Maradj! Nemsoká jövök - bizattam

Elindultam a büfé felé. A folyosó végén állt a sor, így arra gondoltam, hogy előbb bemegyek a mosdóba. Épp a kezemet mostam, mikor árnyék tornyosult felém.
Felnéztem. Ugyanaz az szem, száj, orr, haj, arc nézett rám, hasonló rémülettel….